Beérkezett pályaművek

SZLUKOVÉNYI ANNA

Család

Vajon, hogy fogalmaznád meg a család szót?

Anya, Apa, Nagy-, és Keresztszülők meg a Tesók?

Van, akinek sajnos nem így osztja az Úr a lapokat,

Ilyen az ártatlan kisgyermek, aki árvaházban számolgatja a napokat.

Minden egyes percben az ablaknál áll, s csak vár untalan,

Bármit megtenne, csak fogadják be, ne legyen múlttalan.

Hihetetlen a pillanat, mikor lát egy Rá mosolygó párt,

S még nem is sejti, hogy megkezdi élete legnagyobb kalandját.

Érte jöttek! Nem másért. Vége az ábrándozásnak.

Lesz végre kit tiszta szívéből hívni az édesapjának.

Szaladhat kis horzsolással egy szerető karba,

Amely mindig nyitva áll, hisz már van édesanyja.

Furcsa, érzéketlen világba csöppent, ahol kevés és értéktelen a szeretet,

De benne igaz az érzés, hisz emlékszik a folyton váró kisgyermekre.

Az élet virága

Kicsi virág Te meséld el, kérlek

Miért érzem ezt, mikor Rád nézek?

Büszke vagyok, s szomorú is egyben,

Tudom, hogy virágaid az ősz szelével elreppennek.

Búérzetem megvan, de ez valami más,

Hirtelen jött rosszkedvem örömkönnyekké vált.

Látványod első szerelem, szívem lángol,

Téged úgy vártalak, mint száraz föld a nyári záport.

Megállok egy pillanatra Előtted, s csak nézlek csendesen.

Így tettem akkor is, mikor először bontottál szirmokat kertemben.

Szabó Csilla

A jövőd isten

A jövőd isten. Áldoznod kell neki.

Éhesen elnyíló szája,

sötét, tátongó üreg,

benyel bármit.

Jelened tömjén, sűrű, arany,

fények táncolnak benne,

messziről illatozik.

Add oda a mohó istennek!

Valamit muszáj adnod.

Jövőd isten. Áldoznod kell neki.

Mindenki jelenét add oda.

A színes homok tengerpartja

A föveny színes emlékekből állt,

nagy, sárga teknős mászott rajta.

Naptalan égett a bíborszín ég,

az árnyak pedig zölden csillogtak.

A tenger valószerűtlenül kéklett,

és hajóroncsok helyett versek fúltak bele.

Elsüllyedt álmok örvénye a vízben,

kiveti a vágy ezüst halait,

hideg szél érintett bőrt,

elveszített lelkek keringtek.

Összehordott lélegzetekből sziklaszirt,

uralkodik a tenger felett,

uralkodik, mint végtelen felett a csend.

Fecske-lelkek

Nem tudunk mi semmit.

Csak nézünk, nézünk mindig.

Mi se tudjuk meddig.

Elszállnak az évek,

Vissza sem jönnek.

Örökre elmentek.

Mint a fecskék ősszel,

Számolnak a téllel.

A halandóság telével.

KÁSA FANNI LAURA

A nyár vége

A nyár napfényben úszva mászott át a hegyeken és a szirteken. Óvatosan és lassan lopózkodott be a házak közé és a város szegleteibe. A hamar felszökő hőmérséklet mellet a szökőkútban játszadozó gyerek hangok jelezték, hogy a nyár tényleg megérkezett. Megérkezett és kalandokat, emlékeket hozott magával. Magával hozta az utolsó iskolai csengőt, az első hangos csobbanást a medencébe, a töménytelen mennyiségű édes és olvadós fagylaltot és a törékeny tölcsért, a fokhagymától illatozó lángosokat, a mezítlábas futkározásokat a kerti locsoló elől, a balatoni kirándulásokat, a búvárkodásokat, a késő éjjelig fennmaradós és hajnalban elalvós napokat, a koncerteket, fesztiválokat, tűzijátékokat, a jeges limonádék savanyú ízét, a Duna parti sétákat és a hullócsillagok kémlelését. A nyár napfényen érkezve magával cipelte a színesebbnél színesebb virágokat, az aranyosan mosolygó napraforgókat, amelyek sárgává tették útszéleket, a vörös rózsákat, és a virágokon pihengető rovarokat, a katicabogarakat, a levegőben cikázó szitakötőket, az éjjel hangos koncertet csapó tücsköket. Magával hozta mindezeket és azt hittük, hogy örökre itt hagyja őket. Tudjuk, van egy rövid, ám szomorú mondás, ami sajnos erre a nyár nevű csodára is igaz: semmi nem tart örökké. Ez a szörnyű felismerés akkor tudatosult bennem, amikor a tengerkék égre szürke esőfelhők sorakoztak fel és minden erejükkel eltakarták a Napot. Majd hirtelen cikázó villámok tették fényessé az eget, hangos dörgésektől zengett a környék és hurrikán erejű szél süvített végig mindenhol. Miközben próbáltam menteni az udvaron széthagyott labdákat, teniszütőket két szomorú dolgot pillantottam meg a lábam előtt: egy barnává száradt rózsát és rajta egy halott szitakötőt. Ahogy megláttam, megfogtam őket és nem érdekelt a felettem zajló vihar. Úgy éreztem ők voltak a nyár érkezésének futárai és megérdemlik, hogy az ember legalább egy percet szánjon rájuk. Tehát fogtam magam és a zuhogó esőben elfutottam a kertig és aprócska gödörbe helyeztem a valaha még vörös színű rózsát és a halott szitakötőt. Ekkor tudatosult bennem, hogy ez már a nyár végét jelenti, s úgy érzetem a nyarat temettem el. Ekkor a nyár napfényben úszva mászott ki a házak közül és a város szegletiből. Amilyen lassan érkezett, olyan gyorsan távozott, de valamit hagyott itt nekünk: az emlékeket. S volt olyan nagylelkű, hogy adott nekünk néhány ajándékot. Mert ő adta az első iskolai csengőszót, az első barna leveleket, a gőzölgő kávék kesernyés ízét, az aranyos szőlőszemeket és a sült gesztenyék ellenállhatatlan illatát.

Gondolatok

Miután beléptem a kandalló által meleggé fűtött kávézóba, azonnal megkerestem a szokásos helyet, ahova mindig én szoktam leülni. Levettem francia kockás sálamat és próbáltam kisodorni göndör hajtincseimből a hópelyheket, amelyek huncutul megkapaszkodtak a hajamban.

Megrendeltem a szokásos kávémat, és a pincér már meg sem kérdezte, hogy mit kérek, csak annyit szólt egy apró mosollyal az arcán:- A szokásosat hölgyem? -Ahogy kihozta a kávét a pohár átmelegítette pirosra fagyott kezeimet. A kávé szürcsölése közben kinyitottam a napi lapot, amit még reggel vettem a büfében s elkezdtem olvasni. Talán nem ez a legjobb szó, inkább csak futattam a könnyes szemeimet a betűk sokaságán. És mire elértem az első lap aljára, azt sem tudtam, hogy mit olvastam. Újra és újra olvastam, de nem tudtam koncentrálni. Valahogy nem tudtam kikapcsolni a gondolataimat, amik miatt már hetek óta nem alszom. Egyszerűen nem tudok normálisan végig olvasni egy mondatot anélkül, hogy az agyamban azok a bizonyos kerekek ne forognának. Mindig csak forognak a kerekek és mindig azt mondják: lehetett volna máshogy, mi lett volna ha, mi lenne, ha most, mi lenne, ha mégsem.....és így tovább. Hiába vettem ki szabadnapot, hiába utaztam el a hegyekbe, messze a nyüzsgő nagyváros zajától, aztán hiába jöttem vissza, semmi nem enyhült, semmi nem tudja kiverni a fejemből a cikázó gondolatokat. Talán így vagyunk kitalálva mi emberek. Valaki így alkotott meg minket. S ez a valaki nem rakott a gondolatainkra kikapcsoló vagy szünet gombot. Aztán lehet, hogy jól is tette, hisz ha ezeket a gondolatokat meg lehetne állítani, akkor most nem ülnék itt......Miközben megint elmerültem a gondolat-fonalakból épített gomolyagban, arra lettem figyelmes, hogy a forró kávé egyszer csak elfogyott és már csak némi csillogós hab maradt a narancssárga pohár alján. Ahogy kiléptem a kávéházból, arcomat megcsapta a hűs szellő. Tudtam, hogy ebben a farkasordító hidegben az lakásomban kellene lennem, de engem valahogy a kinti hideg vonzott. Néha van olyan, hogy az ember megy, és csak megy az ismeretlenbe, cél nélkül bolyong a városban. Velem is ez volt, csak sétáltam, minden cél nélkül, kerestem a magányos helyeket, azokat ahol nincsenek emberek, ahol nem zavarnak a nagyváros fényei. Mire tizenegyet mutatott a telefonom kijelzője a vasútállomáson voltam és egy rozoga automatából vett kávéval, kisírt szemmel ücsörögtem a hideg padon. Ahogy jobbra pillantottam egy öreg nénit vettem észre a padon. Egyedül üldögélt, néhány szakadt és koszos szatyor volt mellette, egy földig érő barna pamut szoknyát és egy foltozott pulóvert viselt, ami elég szegényes öltözet volt ebbe a hidegben. Ősz haja kontyba volt fogva, párás szemüvege mögül két barna szempár nézett rám. Éreztem, hogy bámul engem, hogy könnybe lábadt szemeimet fürkészi és arra vár, hogy tekinteteink találkozzanak. Mikor a szemébe néztem, valami megmagyarázhatatlan furcsa érzés öntött el, valami olyan, amit még soha nem éreztem. Ahogy a tekinteteink találkoztak, vékony és kedves hangon megszólalt:

-Angyalom, nekem elmondhatja mi bántja a lelkét. Szívesen meghallgatom, mert olyan rossz szomorú és könnyes szemű fiatalokat látni, ennél talán nincs is szomorúbb látvány.

Soha nem volt még olyan, hogy egy idegennek elmondta volna valamit, vagy szóba álltam volna akárkivel is, de valahogy elfogott valami megmagyarázhatatlan, furcsa, ám egyben szívmelengető érzés. S úgy éreztem, hogy ez a néni az, akinek igazán elmondhatom mi bánt, akinek kiönthetem a már hetek óta bennem gyűlő szomorúságot és bizonytalanságot, amely duzzasztógát szerűvé dagasztotta a lelkemet és ez az idős nő az, aki talán segít ezt a gátat áttörni. Ekkor minden habozás, teketóriázás nélkül elmondtam neki az egészet. Elmeséltem neki, hogy még jó pár héttel ezelőtt vesztem össze azzal az emberrel, aki a világon a legfontosabb nekem, az édesanyámmal. Elregéltem neki, hogy valami apróságon, valami jelentéktelen dolgon vesztünk össze, valami olyanon, amire az ember már másnap nem is emlékszik. S a viták, épp úgy, mint a pók, újabb és újabb vitákat szőttek. Szörnyű volt visszaemlékezni arra, hogy a világ leggonoszabb szavait mondtuk egymásnak, amiket nem is gondoltunk komolyan, mert utálatot sosem tudnánk egymás iránt érezni. Tudtuk, hogy mi sohasem tudnánk utálni egymást, mi, akik olyan közel állunk egymáshoz, mi, akik annyi mindenen mentünk keresztül, de mégis kicsúsztak a szánkon az ilyen és ehhez hasonló szavak. Aztán az idő elteltével már semmilyen szó nem csúszott ki a szánkon. Mint két idegen, úgy éltünk egymás mellett, külön vacsoráztunk, én nem ettem az ő főztjéből, ő nem evett az enyémből, nem vasalta ki a ruháimat, én nem főztem meg neki a szokásos mézes teát. Csak voltunk egymás mellett, arra várva, hogy a másik majd bocsánatot kér. Ezt addig, addig vártuk, míg egy téli reggel pár bőrönddel a kezemben elmentem otthonról. Ő pedig marasztalás nélkül végig nézte, ahogy a havas úton elsétáltam. Mikor ehhez a részhez értem könnyáradat terítette meg átfagyott arcomat és hüppögve mondtam el, hogy ő, azóta nem keresett, és én sem őt. A nő szintén könnyes szemmel ennyit mondott:

-Most azonnal menjen haza hozzá- megköszörülte a torkát és így folytatta- tudja nekem is van egy lányom, valahol a nagyvilágban. Már évtizedek óta próbálom megkeresni, mert egy veszekedés miatt örökre elválltunk, azóta nem láttuk egymást. Mi sem kértünk bocsánatot egymástól, mert fontosabbnak tartottuk a saját büszkeségünket, mint a másik személyt. Tudod, a világ tele van rossz emberekkel, alig akad egy, akire rá merné az ember bízni az életét, de neked van egy ilyen ember, az édesanyád. Ha nem szeretnéd nem lennél, most itt, hanem egy buliban szórakoznál a barátaiddal. Az élet túl rövid ahhoz, hogy azt veszekedéssel töltsd! Főleg, hogy azzal veszekedj, akinek az életet köszönheted. Néha félre kell tennünk büszkeségünket és bocsánatot kell kérnünk vagy megbocsájtanunk.

Az idős nő nem beszélt sokáig, de pont eleget beszélt ahhoz, hogy rájöjjek nincs fontosabb dolog a szeretteinknél a világon. Mikor erre ráeszméltem, a csendet a kalauz hangja törte meg, aki azt kiabálta:- Beszállás! -Ránéztem a vonatra és pont az én vonatom volt az, amivel haza szoktam járni. Mielőtt felugrottam volna a vonatra, a nénire terítettem a kabátomat és pár gyűrött ezrest adtam neki és egy ölelést. Mire ő annyit mondott:

-Én nem a pénzért vagy kabátért mondtam el neked ezeket!

Mire kezdtem volna felfogni ezt az egész furcsa, ám annál tanulságosabb estét, már a fülkében ültem. Egész úton gondolkodtam, hogy mit fogok mondani, hogy hogyan fogok bocsánatot kérni. A két órás út elég gyorsan eltelt, alig vártam, hogy végre hallhassam a hangosbemondót, mely azt mondja: végállomás. Ez a végállomás jelentette azt, hogy hazaértem. Egyszerű szó, semmi szép nincs benne, nem nehéz leírni, mégis annál többet jelentett nekem, azon az estén. Futva, mint aki menekül valami elől, úgy rohantam végig az utcán, a frissen esett hó ropogott a bakancsom alatt. Ahogy a házunk felé vettem az irányt megpillantottam valamit, vagyis inkább valakit. A pislákoló utcai lámpa megvilágította az kapunkat. Megvilágította a kapu előtt álló édesanyámat egy kisebb bőrönddel a kezében. Azonnal odarohantam hozzá és olyan erősen öleltem, ahogy még soha.

-Én pont most- hüppögte- most akartam indulni hozzád.

Válaszként csak egy dolgot tudtam mondani azt, hogy:- nem kell hozzám jönni, mert már itthon vagyok.

Aznap este nem sokat beszéltünk, nem kértünk bocsánatot, nem érdekelt minket az, hogy ki volt a hibás és ki nem. A csend és némaság többet mondott minden szónál. Pokrócba burkolózva ültünk ki az ablakpárkányba és együtt néztük, ahogy hópelyhek ezrei lassan szállingóztak, aztán lassan elnyomott az álom és édesanyám ölébe hajtottam a fejem, épp úgy, mint kiskoromban.

SZŰCS ZSOLT

A tepertős néni

Mivel mostanában sokat utazom vonaton, volt alkalmam találkozni egy-két érdekes emberrel. Volt például egy férfi, aki végigaludta a három órás utat, miközben hangosan horkolt. Ez így, önmagában elég volt. Ehhez jött az, hogy sajnos pont mellettem ült. Amikor félálomban pozíciót váltott, ráhajtotta a fejét a vállamra. Akkor abban a pillanatban erősen elgondolkodtam. Mégis mit csináljak? Rázzam le a fejét a vállamról? Mi van, ha ideges lesz, amiért felkeltettem? Persze a többi utas, halk kuncogással jutalmazta a jelenetet. Szépen lassan visszacsúsztattam a férfi fejét a szék háttámlájára, és hagytam, hogy tovább hortyogjon.

Most nemrég, utaztam haza Budapestről. Szolnokon felszállt egy idős néni, és a mellettem lévő széken foglalt helyet. Pár perc múlva elővette vadonatúj Samsung táblagépét, és rácsatlakozott a wifire. Én csak bámultam meredten, még a szám is tátva maradt. Nem kell mondanom, a körülöttünk lévő emberek is elcsodálkoztak a modern nagymamin. Ekkor a néni felém fordította a fejét és mosolyogva így szólt:

- Most meglepődtél, igaz? - felhúztam a szemöldököm, és elkezdtem mosolyogni.

- Nem minden nap látok ilyet. - válaszoltam.

- Haladni kell a korral! És hova utazol?

- Nyíregyházára. És a néni?

- A férjem József, Debrecenben van korházban, meglátogatom. Várj, mutatok róla képet! - a néni megnyitotta a galériát a tabon, és mutatott egy képet a férjéről. A kijelzőről egy ősz hajú, vidám szemű, mosolygó férfi nézett vissza rám.

- Nagyon kedves embernek tűnik. - mondtam.

- Az is! Tudod, hogy kérte meg a kezem? Az is egy elég jópofa történet. - Érdeklődve meresztettem a szemem.

- Amikor még 18 éves voltam, a nővéremmel nyakra-főre ismerkedtünk a fiúkkal. Én akkor ismertem meg a férjemet, aki hentes volt. A nővérem is talált magának egy jóképű, cipész fiút, akivel nagyon egymásba szerettek. Már a leánykérés előtti napokban sejtettem, hogy az én Józsikám meg fogja kérni a kezem, de nem akartam elkiabálni semmit. Egyik este a vacsora után, egy levelet találtam becsúsztatva az ajtó alatt. A levélben ez állt:

"Drága Szerelmem! Tudom, hogy már régóta udvarolok neked, ezért elérkezett az idő hogy megkérjem a kezed. Hozzám jössz feleségül? Várom válaszod holnap délutánig!"

Mondanom sem kell, majd ki ugrottam a bőrömből! Egyenesen szaladtam az én Józsikámhoz, hogy már ma megmondjam neki: Igen! Amikor bekopogtam a házuk ajtaján, Ő nyitott ajtót. Egyből a nyakába ugrottam és kiabáltam, hogy igen, igen, igen! Látnod kellett volna szegény embernek, az arcát! Azt sem tudta mi történik! Aztán amikor láttam, hogy nem tudja már tényleg hova tenni a nagy igenezésemet, elmondtam neki taglaltabban, hogy miért is örülök. Abban a pár percben elgondolkodtam, hogy vajon épelméjű emberhez megyek e hozzá.

- Tudod Józsi! Megkérted a kezem! Levélben. Az előbb... Most találtam meg a levelet. - még mindig úgy nézett rám, mint akinek elment az esze. - És igent mondok! - még mindig semmi. Baljósan megvakarta a fejét és ezt mondta:

- Akkor most, te hozzám jössz feleségül?

- Igen ezt magyarázom!

- Akkor jó... - mondta és hagyta, hogy jól megpuszilgassam. Mint később kiderült, a levél nem nekem, hanem a nővéremnek szólt.

Több utassal együtt jót nevettünk ezen. Aztán a néni elővett egy ételhordót, néhány szalvétát, pár szelet kenyeret. Az egyik szalvétát az ölembe terítette, a másikat a saját ölébe. Most én jártam úgy, mint a férje. Vakartam a fejem, és néztem, hogy mi lesz ebből. Amikor a néni egy kést nyomott a kezembe... mondanom sem kell, azért eléggé eltűnődtem, hogy mihez is készülünk. Aztán amikor felnyitotta az ételhordó tetejét, megláttam, hogy temérdek tepertő van benne. Aztán szépen kipakolt az ölembe, vagy öt darabot, és állította, hogy ezt nekem meg kell kóstolni, mert én még ilyen finomat nem ettem! Mit is mondhatnék? Nem rajongok a tepertőért, de a néni kedvéért, elfogyasztottam az adagomat. Biztos érdekes, és egyben aranyos látvány lehettünk, amint épp tepertőt majszolunk a vonaton, miközben a néni a jó krémes receptjét ecseteli nekem.

Tolmácsi Gergely

Kérdések és válaszok

Van-e béke?

Nincs.

Mindent az ember befolyásol.

Van-e becsület?
Nincs.

Mindent az ember befolyásol.

Van-e igazság?

Nincs.

Mindent az ember befolyásol.

Van-e dicsőség?

Nincs.

Mindent az ember befolyásol.

Van-e élet?

Gyűlölet

Ha nem volt ugyanaz,

utálták mert más.

Ha nem volt különböző,

utált mindenki mást.

Ha jót akarsz magadnak,

s ha jót akarsz másnak,

egy tanácsot fogadj meg,

és emlékezz rá másnap.

A tanács nem más,

nem más, csak ennyi:

mindenkit szeretni

és egyenlőnek lenni.

Gondolkodj ember

mielőtt cselekszel,

társadat becsüld meg

s gyűlöleted ereszd el!